Szavak fogságában

Tikkasztó ez a hőség. Már 6 óra és még mindig közel 30 fok van, pedig lassan vége a nyárnak.  Egy hét és szeptembert írunk.

Az egész napot átdolgoztam, és még a felét sem végeztem el annak, amit akartam.  Holnap hétfő. Nehéz napom lesz a cégnél is. De erre inkább most nem  gondolok. A ház felújítását   be kell fejeznem.   Péter sajnos nem tud mindig segíteni. Tanul. A diplomamunkáját írja. Hihetetlen, de lassan végez az egyetemen.  Nem várhatom el tőle, hogy a hétvégéit itthon töltse. Neki is kell egy kis magánélet. Kimegyek a műhelybe, elszívok egy cigit. Hátha elmúlik a fejfájásom.  Legalább addig lazítok.

Józsi, a 49 éves informatikus ,  bement a műhelybe, elővette a cigarettáját és a rutinos mozdulattal rágyújtott.  De hiányzott az első slukk utáni jóleső érzés. Először azt gondolta biztos a meleg, azért fáj a feje és  rossz a közérzete.  Meg persze a stressz, a  rengeteg munka . Hónapok óta  12 – 14 órát dolgozik. Egyre azonban nem gondolt, ……..  ez lesz  az utolsó slukk.

Már kezdett sötétedni amikor Katinak eszébe jutott, hogy a férjét  órák óta nem is látta . –  Fel sem tűnt, hogy nincsenek együtt, hiszen úgy éltek egymás mellett mint az idegenek. Kati a városka egyik  iskolájában tanított, a férje egy nagy városban dolgozott, a saját cégének volt az ügyvezetője. Már csak egy hét volt a tanévnyitóig.  Mivel megint első osztályosokat kapott, rengeteg volt a dolga .   A szokatlan meleg a maradék erejét is elvette.   Lezuhanyozott és szeretett volna ágyba bújni, amikor egy megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába.  A szíve hirtelen majd ki ugrott a helyéről, érezte ahogy a nyakán pulzál az ér, és elkezdett a műhely felé rohanni.

Józsi a földön feküdt magatehetetlenül, mozdulatlanul.   A szája félig nyitva, a nyála végigfolyt az arcán, nyakán.  Jobb  keze görcsösen ökölbe rándult, lábai összeakadtak az esés következtében.

Jóóózsi! Üvöltötte kétségbeesve . Válasz azonban nem jött. Ekkor már tudta, hogy  baj van, nagy baj van.

A mentő  hamar jött. Józsi vérnyomása 260 volt. Szirénázva vitték, miközben folyamatosan ment az infúzió.  A mentősök értesítették a kórházat, hogy hamarosan érkeznek.

Egy hét múlva.

–          Hogy hívják? Meg tudja mondani a nevét?

–          Hol vagyunk?

–          Milyen évet írunk?

Záporoznak  a kérdések, aminek a felét  sem értem.   Nem tudom hol vagyok, milyen nap van, hogy kerültem ide.  Csak azt tudom, hogy fekszem magatehetetlenül, bepelenkázva  egy kórtetemben.  Fehérköpenyesek jönnek mennek körülöttem, beszélnek a fejem fölött.  Úgy beszélnek rólam, mintha ott se lennék.  Lassan rájövök, hogy nem tudom mozdítani a jobb kezem és a jobb lábam.  Nem tudok inni. Műanyag csövön keresztül  próbálnak  belém erőltetni néhány korty folyadékot, de félrenyelek, köhögök.  A  legborzasztóbb,  hogy hallom, hozzám beszélnek, de nem értem a szavukat.  Szeretném elmondani,  hogy emberi nyelven beszéljenek , de nem engedelmeskedik a szám.  Valami bent a fejemben megakadályozza, hogy értelmes szavakat mondjak .   

Azt sem tudom, hogy lassan vagy gyorsan megy az idő. Nem tudom reggel van vagy este. Mikor kerültem ide, mióta vagyok itt.  Egyik nap olyan mint a másik. …

Végre kezd valami tisztulni.  Orvosok  hol többen, hol kevesebben jönnek. Rövid időre megállnak az ágyam mellett. Továbbra sem vesznek rólam tudomást. Valamit mondanak.  Nem értek belőle semmit.   Aztán továbbmennek.  A nővérek érdekesek. Úgy bánnak velem mint  egy félkegyelművel.  Nem kérdeznek, nem szólnak hozzám. Egyik éjjel  bejött a kórterembe egy nővér.  Kivett a szekrényemből egy üdítőt és minden szó nélkül elvitte.   Meg akartam kérdezni , mit csinál? Miért  kotorászik a szekrényemben.  Szerettem volna  a képébe vágni,  hogy  nem a látásommal van a baj, hanem a beszédemmel.  Érti?!   Nem vagyok  se hülye, se vak,  csak nem tudok beszélni!!!  Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy mennyire kiszolgáltatott lettem.

Három hét múlva átkerültem egy másik osztályra.  Kati  épp mellettem volt, amikor bejött hozzám  egy „új” fehérköpenyes.

–          Hogy hívják? A nevét meg tudja mondani?

Felment a fejembe a pumpa. Mit szórakozik velem ez a nő? Nem tudja, hogy nem tudok beszélni?  Kati  félénken, de rögtön válaszolt helyettem. Nagy József.

–          Ne tessék beleszólni! Hangzott a dühös, nyers válasz. A férjét kérdeztem .

–          Igen, igen  de   ő nem tudja megmondani  nevét  – rebegte Kati .

–          Majd meglátjuk .  Én  őt akarom hallani.  A logopédus vagyok.

Nem tudom akkor mit éreztem. Örömöt vagy félelmet. Reményt vagy keserűséget.  A fehérköpenyes kérdezett,  ezt, azt,  képeket mutatatott. Egyszer azt vettem észre, hogy azt mondom, amit akarok.  Kimondom a nevem , egyesével számolok.  Ez a nő úgy beszél hozzám, hogy értem amit mond, és végre, végre tudtam válaszolni, tudtam valakivel beszélni.  Akkor valami elementális  erővel tört fel belőlem az eddig elnyomott , elfojtott keserűség. Egyszer csak azt vettem észre, hogy  a béna kezem élettelenül lecsúszik  a kerekesszék karfájáról,  mert zihálva sírok ,mint egy kisgyerek, aki nagy bűntetetést kapott.

Másnap délután ismét jött a logopédus. Most sokkal barátságosabb volt.  Kati is ott volt. Bátorságot gyűjtött és megkérdezte mi a baj a beszédemmel.

–          A férje  szenzomotoros afáziás.

–          Igen? És az mit jelent.

–          A strocke következtében sérült a beszédközpont.  Bevérzett  az agynak az a területe, ami a  beszédértésért  és beszédképzésért  felelős. Ezért nem érti a beszédet és ezért nem tudja elmondani a gondolatait.

–          Fog tudni még valaha beszélni?  kérdezte félve Kati.

–          Bízzunk benne. Persze úgy, mint korábban, már soha.  Ja! és ne haragudjon, hogy tegnap olyan morcos voltam.  De mindig felbosszant, ha a beteg helyett válaszolnak – mondta mosolyogva, aztán elköszönt, ment egy másik  beteghez.

Megtudtam, hogy egy hete vagyok ezen az osztályon.  Már azt is tudom, hogy ha ma kedd van, akkor holnap szerda lesz  és hogy szeptember van, beköszöntött az ősz . Kezdenek eszembe jutni dolgok……. belekezdtem a lakásfelújításba, de arra nem emlékszem, mikor és hol hagytam abba.  Mit kell még csinálnom? Gondolkozom, próbálok visszaemlékezni, de nem megy. Nem jut eszembe semmi.   A fejemben egyszerre van káosz és valami szörnyű űr. Fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Jó lenne aludni és valami szépről álmodni.

• Péter! Vidd ki kérlek a csomagot a kocsiba, amit összekészítettem apádnak. Én még adok enni a kutyának.  Az utóbbi időben alig eszik. Hiányzik neki a gazdája – mondja Kati, miközben összeszedi az ételmaradékot az asztalról.

Vasárnap van, ma mindenképpen be kell menni a kórházba.  Még szerencse, hogy Péter hazajött. Nehezen viseli apja betegségét. Azt hiszem, nem  akarja tudni mi történik . Tartanom kell magam előtte. Nem tudhatja meg,  mennyire félek a jövőtől.  Nem akarok belegondolni, hogy Józsi milyen állapotban van. A főorvos azt mondta: „Asszonyom, örüljön, ha a férje kikerül a tolószékből. ”  Pedig még csak 49 éves.  A szervezete elég erős ahhoz, hogy életben maradjon, de milyen élet ez?!

Péter beült a kocsiba, dudálással jelezte, hogy indulhatunk. Még gyorsan szétnéztem a házban, hogy le, és kikapcsoltam –e mindent, amikor tekintetemmel a műhelyhez értem.  Ma négy hete történt.  Istenem, mennyire más volt minden akkor. 

Péter egész úton hallgatott.  Nekem sem volt sok kedvem a beszélgetéshez. Kavarogtak fejemben a gondolatok, de ezeket nem akartam megosztani a fiammal.